Ünneplős család vagyunk, legyen az név- vagy születésnap, karácsony, húsvét vagy egyéb családi alkalom. Természetesen minden ünnepről más módon, eltérően emlékezünk meg attól függően, hogy mennyire fontos nekünk az adott nap. A „kötelező”, importált ünnepeket nem kedveljük, kifigurázzuk, s koccintunk. Ellene. A Valentin naptól például frászban vagyunk. Az ajándékboltok, plázák gejl, csöpögős, wannabe kirakataitól, ajándékötleteitől például falra mászunk. A Valentin nap a párkapcsolatok ellen intézett tudatos, tervezett, megfontolt szándékkal elkövetett gyomorszájon rúgás, hiszen a férfi fázik tőle, a nő meg – jóllehet, hasonlóan vélekedik – elvár legalább egy szál virágot. A férfi inkább karikírozná az alkalmat, s cinikus megjegyzéseket tenne. De nem teszi, helyette visszafogja magát, s legalább egy szál virágot meg valami kis mütyürt vesz barátnőjének.

Azon méláztam el, hogy milyen fontosak az ember életében az apró gesztusok. No, itt nem az egy- és kétkezes gesztusokra kell gondolni, hanem a másik felé tett apróbb szívességekre, amelyek – ha az ember épp vevő ezekre – kissé meg tudják szépíteni a napját, vagy legalább ideig-óráig jobb kedvre tudják deríteni. Ezeket azonban az ember csak akkor tudja adni, ha jobb hangulata van, hiszen ennek alapja – szerintem – az önzetlenség.

Az „ember tervez, Isten végez” elv miatt szeretek élni! Amikor eltervezem, hogy másnap mit fogok csinálni, és az élet teljesen máshogy alakítja: partner közbeszól, projekt elmarad, leáll a levelezésünk. És persze, az élet az emberi kapcsolatokat szokta a leggyakrabban kuszálni, így kiszámíthatatlanná és tervezhetetlenné tenni. Ez olykor rossz, alkalmasint viszont határozottan kellemes! Persze, csak akkor, ha pozitív irányba „kuszálja” a viszonyokat. Mire gondolok?

Amint tegnap megírtam, barátnőm az egyik este megnézte az sms-eim, és ott egy „Kellemes volt a tegnap este. Puszi” üzenetet talált, mely egy hölgytől érkezett. A hölgy történetesen nem a szeretőm, hanem a kétgyermekes kollégám, aki egy nevetésbe átcsapó hétfői céges míting után írta az sms-t. Köztünk soha nem volt semmi, még csak el sem játszottam a gondolattal, hogy vele – vagy bárki mással – megcsaljam a barátnőm, hisz alapvetően monogám típus vagyok. A barátnőm persze nem hitt nekem, sőt, ha jobban visszaemlékszem, el sem tudtam mondani neki, miért kaptam az sms-t és azt ki küldte. A veszekedésünk után – amely inkább tűnt az ő igaztalanul vádló monológjának, mint valós párbeszédnek – beviharzott a hálóba. Ez történt tegnapelőtt.