Azért furák az emberi kapcsolatok: két – még hasonló – ember egy időben soha nem lehet a kapcsolat/viszony közel azonos érzelmi, lelki „töltöttségi” szintjén. Soha nem akarják egy adott pillanatban ugyanazt egymástól. Olyan változások mehetnek végbe az emberben, amelyekre nincs magyarázat, s eme változás alapvetően módosíthat a másikkal való viszonyán. Ez, definiálhatatlan. Pláne, ha egy férfi és egy nő közti kapcsolatról van szó. Na, abban ab ovo nem lehet kiigazodni.
Sok barátom kapcsolata jutott válságba, aztán ment tönkre a tavalyi évben. Rossz év volt az a párkapcsolatokra; mindenkitől azt hallottam, hogy szakítottak barátjukkal/barátnőjükkel. Hogy miért pont 2011 hozta el a globális változást, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy sok esetben a viszonosság – egyik fél esetében jelentkező – hiánya vetett véget a kapcsolatnak. Természetesen egy bejáratott kapcsolatban elégtelen az angolszász szokás („How are you? Fine thanks!”) gyakorlása. Az is a viszonosság nemlétét erősítheti az egyik félben, ha a másik megkérdezi, milyen volt a napja, majd ő csak egy „eltelt” szóval válaszol. Ahhoz a bizonyos elidegenedéshez vezet, melyről talán már korábban írtam.
Az egyik ismerősöm (férfi) egy évvel ezelőtt szakított barátnőjével. Egy kb. másfél éves kapcsolat végére tettek pontot. Sok sikertelen próbálkozás övezte a fiú tavalyi évét, három-négy rövid kapcsolata volt, csinosabbnál-csinosabb lányokkal. Ma már ott tart, hogy csupán annyit szeretne: működjön a viszonosság. Sokszor – borgőzös estéinken – feltette a kérdést, hogy abszurd-e azt várni egy lánytól (persze ez a fiúkra is igaz lehet), hogy érdeklődjön felőle. És nem kell hatalmas dolgokra gondolni: kérdezzen rá a munkájára, a családjára, a barátaira, a hobbijaira. Őszintén. Hisz, ha nincsenek kérdések, akkor semmit nem tudunk meg a másikról. És akkor megette a fene az egészet. (Ez persze egy- vagy többéjszakás, tehát „egészségügyi” kapcsolatokra nem vonatkozik.) Szóval, az amúgy jó svádájú barátom ma ott tart, hogy már kvázi nem számít a külcsín. Csak a lány kövesse a viszonosságot.
Egy kapcsolat vége felé közeledve teljesen természetes, ha a viszonosság már nem (vagy nem úgy) működik. De a kapcsolat fénykorában, basszus, legyenek már érdeklődőek a felek! Talán a viszonossághoz valamelyest köze van a gesztusoknak. Azon kis apróságoknak, amely az odafigyelést mutatják. Egy szál virág, egy csoki, egy vacsora, egy piknikezés… És ez tökéletesen független az ember anyagi helyzetétől. Milyen jó érzéssel tudja eltölteni az embert, ha friss, gőzölgő kávét kap az ágyba! Nem kerül semmibe, max. öt perccel előbb kell felkelni. Persze egy-egy ilyen gesztus viszonzást igényel.
Jó párszor találkoztam korábban olyan lánnyal, aki abszolút nem érdeklődött irántam – szavakban legalábbis. Elmondta az életét, nyűgjeit-nyavalyáit, problémáit. Én kérdezgettem, mert úgy éreztem, szüksége van arra, hogy kibeszélje magát. Az elején egy embernek imponáló, ha a másik a viszony elején megosztja titkait. A végén, amennyiben viszonzásra nem talál, terhessé válik. Velem is így volt ez. Mindig felhívott, mesélte, hogy kitoltak vele a munkahelyén, a legjobb barátja külföldre költözött, stb. Persze, nem kérdezett vissza. Még a szokásos „protokollkérdést”, a „na és veled mizu?”-t sem tette fel. Mikor elmondtam neki, hogy ez részemről nem működik, kérdőn nézett rám, majd beszélgetésünk végén kijelentette, hogy „pedig ő nagyon szeretett velem lenni”, nem is érti, miért nem akarom őt. Mikor elsoroltam a fentieket, még akkor sem értette. A viszonosságot. Ilyen „énemberekből”, úgy látom, egyre több van. Normális kapcsolatból meg egyre kevesebb.
