Tegnap hosszasan kifejtettem ellenérzéseim, sőt utálatomat a Valentin napról, és a hozzá kapcsolódó, kötelező érvényű ajándékozási ceremóniáról. Hogy a giccses, gejl, kínai gyártmányú, haszontalan, sablonos, undorító stb. ajándékokról, a páros vécéről, a szívecskés vécépapírról vagy a szív formájú egérről szót se ejtsek… Az egész város (Budapest) tele volt piros színű, szívecskés lufival, szívecskés, ünnepi (pfúj!) csomagolásba bújtatott olcsó bonbonokkal és látszatboldog emberekkel. Mondhatni, a képmutatás magasra (mélyre?) jutott tegnap. Bár, ehhez – a képmutatáshoz – nem kellenek wannabe ünnepek, sem egyéb alkalmak.

Szóval: az irodában az egész napot anti-Valentines hangulatban töltöttük. Egyik kollégám kitalálta, hogy szívecskés lufit kötöz az egyetemlegesen nem szeretett főnöknőnk asztalára, de aztán mégsem tette meg. Szabadidőnkben a netről vadásztunk anti-Valentines fotókat, idézeteteket és elindítottuk a „ki tud gusztustalanabb ajándékot találni” versenyt, amelyet én nyertem a páros vécével, de komoly verseny alakult ki az elsőségért a vécé, a közös fotós hógömb és a páros, „romantikus” csokipakolás között. Bent minden hölgykolléga azt mondta, hogy nem szeretik a Valentin napot, borsódzik tőle a hátuk. Kicsit tamáskodtunk ennek hallatán, persze, lehet, hogy van benne igazság.

Érdekes a barátnőm Valentin naphoz való hozzáállása. Alapvetően nem szereti, de egy-egy szál virágot vagy egy vacsorát azért nem utasít vissza. Én meg, rossz fiú lévén, richtig nem 14-én viszem el vacsorázni vagy veszek neki virágot, hanem a következő napok valamelyikén. Hoztam is, meg nem is, adtam is, de legalább nem aznap… De, a mostani, háát, hogy is mondjam, kiélezett helyzetben nem reszkíroztam. Egy szép szál orchideával állítottam haza, ő pedig nem tudta, hová legyen a csodálkozástól. Először gyanakodni kezdett, s kérdezte, rossz fát tettem-e a tűzre. Nevetve cáfoltam. Vacsorázni pedig majd máskor viszem el. Nem akarok Valentinnek túlzottan sokat adózni!:)