Január eleje lehetett. Ülök az irodában, szól a Class FM, és egy meglepően érdes, whisky- és szivar cserzette női hang búg a hangszóróból. Angolul énekel, tökéletes angolsággal. Miután hallottam már egypárszor, elkezdett érdekelni, melyik külföldi sztárocska énekel. Épp elkaptam újra ezt a dalt, s felmentem a rádió honlapjára, hogy megtudjam ki az előadója. Többször frissítettem az oldalt, mert azt gondoltam, nem az aktuális, éppen játszott dalt írja ki. Az volt a „most játsszuk” boxban, hogy Fábián Juli – Zoohacker: Like a child. Felmentem a YouTube-ra, hogy lecsekkoljam, igaz-e az infó. Az volt. Aztán elkezdtem más számokat is hallgatni tőlük. Az elején el sem hittem, hogy az előadó magyar, ugyanis, mint írtam, akcentus nélkül énekel a maga cserzett hangján, tökéletesen hajlítva és könnyedén játszva a hangjával.
Majd megnéztem az Eurovíziós dalfesztivál hazai döntőjét, amelybe bejutottak, s a Like a child-ot adták elő. Na, ez a nő egy zseni, mondjuk ki! Hihetetlen fesztelenül járt-kelt, lényével ki-, hangjával pedig betöltötte a színpadot. Ekkor határoztam el, hogy elmegyek egy koncertjükre.
Az Akvárium Klubot sokan gyűlölik, hiszen az új konzervatív városvezetés bezárta a Gödör Klubot, majd a helyén nyitotta meg az Akváriumot. Az átalakítás után februárban nyílt meg a hely, de még ma is eléggé „under construction”. A Gödörnél szebb, elegánsabb, „trendibb”, de valahogy olyan semmilyen: se hús, se hal. A 90-es évek diszkó-fílingjét erősítik a discógömbök, de az italok 2012-es árakon vannak. Ami viszont már most biztos, hogy nem lesz „éhező művészek gyülekezőhelye”.
Hogy milyen apropóból látogattam el oda? Fábián Juli-koncert volt tegnap este! A hely előtt derékszögben kígyózó jó félórás sor fogadott, a ruhatárnál 10 percnyi veszteglés, majd ½ 10-től koncert. A formáció 2011-ben állt össze a következő tagokból: Fábián Juli (ének), Palásti Kovács Zoltán (Zoohacker), Katona Gergő (fúvós hangszerek, hegedű), Udvarhelyi Gábor (gitár) és Bata István (basszusgitár).
Természetesen élőben játszottak. Poén, hogy gyakran felkaptam a fejem, és kérdeztem barátnőmtől, hogy most ki énekel (a színpad oldalán álltunk, így nem láttunk mindent). Juli volt, csak hangját nem mindig lehetett felismerni – köszönhető egyrészt annak, hogy énekét túlzottan elnyomták a hangszerek. Olyan hangulatot csinált, mint, ha egy réges-régi blues-koncerten lettünk volna: a kis pub zsúfolásig telve, átható whisky-illat kering, mely a szivar- és cigarettafüsttel kölcsönhatásba lépve savanyú szagot eredményez. A terem végi, homályos színpadon egy rekedtes, „feketehangú” fehér nő énekel, a cseppnyi színpadon mellette a fúvós hangszeres mozog ütemesen a zenére, mögötte a zongorista (itt szintetizátoros) ül, miközben a pub közönsége élvezi a muzsikát. Persze, itt nem lehetett rágyújtani, nem volt whisky-illat, de a fehér magyar nő igazán „feketehangú” volt.
A koncert 11 körül fejeződött be. Fáradtságom ellenére nagyon élveztem. Beszéltük hazafelé, ha Juli külföldön születik, akkor ma már bizonyosan világsztár. Így viszont itt maradt nekünk, és a jövőben is rendszeresen fellép még a legkisebb klubokban is.
