Az „ember tervez, Isten végez” elv miatt szeretek élni! Amikor eltervezem, hogy másnap mit fogok csinálni, és az élet teljesen máshogy alakítja: partner közbeszól, projekt elmarad, leáll a levelezésünk. És persze, az élet az emberi kapcsolatokat szokta a leggyakrabban kuszálni, így kiszámíthatatlanná és tervezhetetlenné tenni. Ez olykor rossz, alkalmasint viszont határozottan kellemes! Persze, csak akkor, ha pozitív irányba „kuszálja” a viszonyokat. Mire gondolok?
Arra, hogy amint azt már sokszor, amolyan írásterápia gyanánt le- és kiírtam magamból, barátnőmmel nem túl fényes mostanság a kapcsolatunk: sokat vitatkozunk, vontatott, kellemetlen párbeszédeink vannak, ágybéli aktivitásunk konvergál a kinti hőmérséklethez, s legújabban már hűtlennek is tart. Ebben a nem túl rózsás helyzetben értem tegnap haza, már előre görcsölve azon, mi fogad otthon, illetve aznap este min és mennyit fogunk vitázni/veszekedni.
Beléptem, egy kelletlenül odadobott sziát nyögtünk ki mindketten, majd nekiálltam még egy kicsit dolgozni. Ő sétálgatott körülöttem, láttam, amint mögém lépve ránéz a képernyőre. Már a konyhában járva megkérdezi, hogy most az „új csajommal levelezek-e?” Mondtam, hogy természetesen, az orra előtt csalom meg, hisz ismer. Ez nem tetszett neki, tromfolt, és már bele is helyezkedtünk ismét egy jó kis veszekedésbe. Két nap alatt ez volt, ha jól emlékszem, a harmadik.
Miért nem vagyok vele őszinte, miért nem mondom el, hogy vége a kapcsolatunknak, miért csalom meg, miért nem működik ez már köztünk, stb. Ezeket sorolta el, egy szuszra, miközben nem várt válaszra. Próbáltam az első kérdéstől kezdve valamennyire, szép sorjában választ adni, de ő már sorolta a további bajait velem. Ilyenkor általában én csak kamillázok, sodródom az „árral”, próbálom követni az eseményeket, amolyan külső szemlélőként. Mert nekem ott és akkor nem osztott lapot. A monológja végén, szépen, nagy önuralommal válaszoltam felvetéseire, miközben, mint egy olasz családnál, emelt hanggal vitatkoztunk (értsd: hangosan veszekedtünk). Kerülgettük egymást, közeledtünk-távolodtunk egymástól, majd…majd…hirtelen, nem tudom, milyen abszurd ötlettől vezérelve, megcsókoltam. Éreztem, hogy meghűlt ereiben a vér, azt sem tudta, mit tegyen. Jól döntött: visszacsókolt.
Ilyenkor az ember, elvesztve mindenfajta önuralmát, esik a másiknak. Ott, akkor, csókjainkban vajmi kevés érzelem volt, inkább a szenvedély, a vágy, a kapcsolatunk iránti aggodalom generálta őrült mozdulatok domináltak. Józan észnek helye nem volt. Így keveredtünk be a hálóba, a fürdőszobába… Eddig még, úgy emlékszem, nem volt részem békülő szexben, de hihetetlenül jó! Igaz, nincs benne túl sok érzelem, csak valami ősi ösztön vezérelte vadság. Állítom, hogy a harag, a düh és a szexuális vágy iszonyatosan közel van egymáshoz. Nálunk ezek most kéz a kézben jártak. Mindketten el voltunk hűlve magunktól, a másiktól, hogy ez mégis hogyan kerekedhetett ki a vitánkból. De kikerekedett, és ez a lényeg!
Már hajnalodott, mikor észhez tértünk. Nem tudtuk, s eddig a percig sem tudjuk, mi történt velünk ott, akkor. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem mentettük meg a kapcsolatunkat, ez csak tüneti kezelés volt. De annak őrülten jó!
