Az előző két, „agyatlan” eszmefuttatás csupán arra vezethető vissza, hogy egyszerűen nem volt kedvem írni az aktuális helyzetről. Mert, helyzet az van, de – sajnos – nem változatlan, hanem egyre fokozódik, mondá Pelikán elvtárs. Szóval: rossz hangulat, mélabú, enerváltság, munkaundoritisz és most nátha a köbön.
Kezdjük talán ott, hogy a hétvége csapnivalóbban már nem is alakulhatott volna. Szombaton berendeltek dolgozni, emiatt meg is kaptam a magam beosztását (kiosztását?) barátnőmtől. De egy ilyen magamfajta kanapélakónak ez szinte természetes. (Na jó, nem.) A szombatra tervezett nagybevásárlást is el kellett halasztani, de talán jobb is volt így. Este hivatalos voltam egy páros szülinapra, de már akkor nem voltam túl jól. Be volt dugulva az orrom, fájt a torkom, egyszóval elkaptam egy „parasztnáthát”. A bulizáshoz nem volt kedvem, pláne, mikor megláttam a lepukkant pincehelyiséget, így egy óra múltán hazamentem.
Másnapra alábbhagyott a megfázásom, a kedvem és a közérzetem is jobb volt, melyet az is indukált, hogy normálisan el tudtunk beszélgetni a barátnőmmel. Tegnapra megint rosszabbul voltam. Már nem csak orrfolyás, torokfájás, rossz közérzet, hanem erős munkaundoritisz is gyötört. A feladataimmal el voltam úszva, az egyik főnököm megint olyat akart rám tukmálni, amihez nem fűlik a fogam, és még ez a levertség is…
A kanapét már kezdem megszokni. Kényelmes, szerencsére nem túl keskeny, a matrac pedig nem is túl puha, nem is túl kemény. Vagyis pont optimális. Majd kérdezzetek meg erről néhány hét múlva… Ma pedig? Fenti szimptómákhoz még fáradtság is járult, csak hogy kicsit se legyen jó. A nap vége pedig még igen messze van… (Ámbár, ha emberi időben végzek, elmegyek a barátokkal kicsit pálinkázni; az – elvileg – kiöli a vírusokat.)
