Jó néhány párkapcsolatom volt életemben, s mindig, minden új kapcsolat elején rimánkodtam az égieknek, hogy ne jussunk el a „-Mi a baj? -Semmi” típusú párbeszédig. Egy-kettő kivételével sehol sem sikerült ezt elkerülni. Alapvetően ez nem egy kapcsolat kiüresedését vagy végét jelöli, hanem csak azt, hogy valami komolyabb gond van. Ami biztos: minden férfiember számára iszonyatosan idegesítőek az ilyen, semmiről nem szóló párbeszédek. Hölgyeim, kíméljék meg uruk idegsejtjeinek és hajhagymáinak egészségét, és ne válaszolják, hogy „semmi”, mikor láthatóan bajuk van!
Az egész pénteken kezdődött: mondtam a barátnőmnek (aki amúgy, de facto az „élettársam” egy ideje), hogy később megyek haza, mert feltorlódott egy csomó munka. (Azért érdekes a munkaidő-kihasználása a derék külföldiek egy tekintélyes részének: általában pénteken délelőtt jönnek rá, hogy a héten még nem dolgoztak, s be szeretnék hozni néhány óra alatt a lemaradást). Szóval, telefonáltam, hogy 7-nél előbb ne várjon. 6 körül beugrott az irodába az egyik barátom, akivel megittunk 1, azaz egyetlen pohárka bort (Szeremley Huba szemelt rizlingjét – mindenkinek csak ajánlhatom). Az más lapra tartozik, hogy miért tartunk alkoholtartalmú italt az irodában, de ebben a történetben nem feltétlenül ez játszik fontos szerepet, úgyhogy mindegy…
Körülbelül ½ 8-ra értem haza: vacsora kihűlés közeli állapotban leledzik az asztalon, barátnőm a nappaliban tévézik. Örömmel köszöntöm, hisz boldog vagyok, hogy letelt a hét, ráadásul el sem vagyok fáradva annyira. Ő egy hellóval elintézi és folytatja a tévézést. Akkor már tudtam, hogy szorul a hurok a nyakam körül. Megpróbáltam ügyet sem vetni rá, mint Kiszel Tünde az idő múlására, s vacsorázni invitáltam, mire ő „kedélyesen” csak annyit mondott, hogy „már megvacsoráztam, hagyj tévézni”. Na, ezt nagyon nem bírom! Csesszen le, törjön tányért, de sztoikus nyugalommal és pókerarccal a világból is ki tud üldözni!
No, mindegy, látszólag nem vettem tudomást hisztijéről, betudtam a szokásos havi problémának vagy a holdtöltének. Vacsora után megkérdeztem, mi a baj, mire a „semmi” válasz érkezett, miközben a tévét felhangosította. Ettől végképp vér szökött az agyamba (pedig máshová akartam este „szöktetni”), és kinyitottam egy üveg bort. Majd – kábé másfél órával később – megesett rajtam a szíve, s elmondta, azért neheztel rám (ezt nem ilyen szofisztikáltan mondta), mert ahelyett, hogy hazasiettem volna, „az irodában kocsmáztam”. A barátommal ugyanis – nem emiatt – beszélt, s ő ejtette el, hogy ittunk egy pohár bort. Természetesen a kocsmázást visszautasítottam, s elmondtam, hogy akkor is beszéltem volna vele egy félórát, ha nem borozunk. – Mert így lekésted a vacsit – mondta, de persze ez sem volt teljesen igaz, ugyanis említettem, hogy nem tudom, mikor megyek haza. Aztán folytatta a tévézést, én pedig megittam még egy(?) pohár bort.
Ha megspórolta volna a Bánk bán és Tiborc közti tragikomikus párbeszédre hajazó egymás melletti elbeszélést, talán nem húzom magam fel annyira, hogy fasírtban legyünk majd’ az egész hétvégén.
