Szeretném megvilágítani Nektek a hétfői, Búcsúzások című posztomnak lényegét. Sokan – például Szulamit és néhányan privátban – kérdezték, mi végre eme írás. Az egyik, hozzám közelálló ismerősöm véletlenül ráakadt a blogra, és az ominózus posztomat olvasva rögtön rám ismert. Pedig, a blogot eleddig titokban tartottam, és megeskettem barátom, hogy az eztán is így marad.

Szóval: Szulamit kérdezte, hogy számvetés volt-e a poszt, és egyéb kommentelők sem tudták hová tenni az írást. A barátnőmmel nem szakítottam, mostanában kicsit jobb, fesztelenebb, őszintén és kommunikációban gazdag a viszonyunk, így hát nem róla írtam. Helyette egy kedves barátomról, akivel, úgy tűnik, végleg összevesztünk. Sokat jelentett (jelent?) nekem ő, és úgy gondolom, kapcsolatunk vége nem visszafordítható sajnos. A búcsúzásokat, az elválásokat, egy-egy dolognak az elmúlását mindig is nehezen dolgoztam fel. Mindig úgy éltem, hogy dolgoztam azon, hogy konzerváljam a meglévő dolgokat – persze csak a jókat. Nyilván, az élet egy játsz/ma, nem csak rajtad állnak a dolgok, sok dologra nincs ráhatásod. Ez persze természetes, ezzel én is tisztában vagyok, de ennek tudata gyakran nem tudja elfogadtatni velem az elfogadhatatlant. Az elválást. A „vége” főcímet. A legördülő függönyt.

Ilyenkor az az ember, aki kissé fogékonyabb az „emberfeletti” dolgokra, úgy gondolhatja, hogy ez a sors (a nagy Rendező) szava, a kötelező érvényű parancs. Nem lehet tenni ellene. Biztosan valamilyen oka van, hogy így történtek a dolgok. Hibázott tán az illető? Ezért történt meg vele? Én általában ez utóbbira gondolok: hogy a Rendező vezeklésre szólított egy hibám/ballépésem miatt. Persze, általában nem jövök rá erre a bizonyos hibámra, így nem könnyíti meg a feldolgozást. Amit, nem szabad halogatni: a lezárandó dolgokat – pláne, ha nem (csak) rajtunk múlnak – le kell zárni mielőbb. Ha majd a Rendező úgy dönt, hogy ennek az emberi viszonynak kiutal még egy második felvonásnyi epizódot, hát úgy is megteszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy az esetlegesen az elsőben elkövetett hibát nem követjük el a másodikban, de legalább van egy újabb (utolsó?) sansz.

És az emberben – bennem főképp – benne van egy édesbús kesergő nosztalgia. Gyakran képkockaszerűen villannak be ízek, illatok, hangok, mozdulatok. Fura, hogy ezeket a megtörténésük időpontjában nem is tároljuk el (gondoljuk mi), nem is tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget. Aztán valamikor, valahol, már jóval „mindenen túl” felvillannak, szinte a semmiből. És nem hagynak nyugodni. Az ember ilyenkor hajlamos arra gondolni, hogy jobban, másképp kellett volna csinálni. Ilyenkor át-, sok esetben pedig felértékelődnek a dolgok – a kapcsolat maga. Hamisan. Hisz ilyenkor az emberben (hamisan pozitív) nosztalgia, és esetleg dac munkál. Kiiktathatatlanul. Sokszor ezért akarjuk újrakezdeni, megbeszélni, rendezni. De erre sokszor nincs mód, hisz minimum két emberen múlik. Ha a másik nem akarja, nincs mit tennünk. Gyorsan, tudatosan és akkurátusan kell fakítani az ízeket, illatokat, hangokat, mozdulatokat. Az összes felvillanó régi emléket. A gyors rendezéshez (feledéshez?) ezek feltétlenül szükségesek. Meg, nekem, jelentősebb mértékű alkohol is kötelező. Legalább az egy darabig zsibbaszt.

Következő emberi (nem biztos, hogy pár-) kapcsolatunkban aztán fogadkozunk, hogy nem követjük el ugyanazokat a hibákat. Persze megtesszük, hisz „az ember önző, falékony húsdarab”. Bele lehet lépni többször is ugyanabba a folyóba. Ennek elfogadásához viszont sok idő és kitartás kell…