Jó dolog, hogy ilyen változatosan zajlik az élet! Kellemes dolog pozitívan csalódni emberekben vagy dolgokban. Mikor már az ember nem reménykedik a dolgok pozitív változásában, amikor úgy gondolja, pontosan (és talán tökéletesen?) ismeri a másikat, beüt a pozitív krach. Hogy talán mégsem ismeri 100 százalékban. Hogy olyan dolgokra is képes lehet – s így, képesek lehetnek együtt – amelyekre sosem számított. Tegnap este pont ez történt meg velem.
Szokásos időben, 7 óra körül értem haza, agyamban pedig a hétvégén történtek cirkuláltak, mely igen nyomasztott. Ezt, mint megfogalmaztam, nem pusztán a felsülés generálta, hanem a kapcsolatunk végét jelző vészcsengő, mely az utóbbi időben egyre-másra erősödött fülemben. Most kicsit más a helyzet, hiszen kudarcommal is spékelődött a sztori, így kissé máshogy érzem a dolgot. Sok dologra rájöttem, melyet tegnap este meg is beszéltünk. Történt, hogy vacsora után elkezdtünk borozni és semleges témákról beszélgetni. Mindketten éreztük, hogy kerülgetjük a „forró témát”, mint Medveczky Ilona az őt megtámogató cateringesfiút, aztán egy jó félóra múlva kiböktem: beszéljük meg a hétvégén történteket! Ő ennek nagyon örült, mert, mint mondta, neki is ez volt az ötlete.
Legalább három(!) órát beszélgettünk a kapcsolatunk alakulásáról: hol rontottuk el, menthető-e még, mi volt az „sms-sztori” valódi háttere, ne tartsunk-e szünetet, ki mennyire szereti még a másikat, stb. Szóval: a szokásos témák kerültek terítékre, miközben fogyott a bor, amely jólesően felszabadított mindkettőnket. Ha jól emlékszem – és nem a delírium tremens miatt nem emlékszem rá pontosan, hanem a témák sokasága miatt –, a beszélgetés nagy részében lelki dolgokról, s csak a végében volt szó a hétvégi kudarcról.
Mindketten egyetértettünk a következőkben: a kapcsolatunk ezen stádiumában még bőven menthető, ha sokat beszélgetünk egymásról és még többet vagyunk együtt. Az „sms-sztorival” kapcsolatban ugyanazt mondtam el, mint akkor. Hogy nem történt semmi, sosem volt köztünk semmi, de tudom, hiba volt az sms. Persze, én ebben – most is úgy hiszem – nem vagyok ludas. Ő megértette, így végre pont került a végére (nem úgy, mint eddig). A kapcsolatunkba ékelendő szünetet mindketten elvetettük, hiszen a pizza sem jó felmelegítve (max. másnaposan). Abban is egyetértettünk, hogy természetes, hogy kihunyt a nagy lánggal lobogó tűz, de, ha a zsarátnokra pakolunk egy kis fát, újra meggyújthatjuk. Ehhez persze ketten kellünk, de mint tegnap bebizonyosodott, ugyanazt akarjuk.
Aztán a „forró téma”. Én elmondtam, hogy eddig még nem igazán volt példa ágybeli kudarcra, és engem nagyon zavar, sőt bánt. Elmondtam neki a-tól z-ig valamennyi jelenlegi stressz forrást, ami esetleg erre hathat. És abban sem voltam eleddig biztos, hogy működhet még ez a dolog köztünk – mármint érzelmileg. A szexhez nekem alapvetően nem kellenek érzelmek, pláne nem szerelem, hiszen régen volt egypár „egészségügyi kapcsolatom”, melyek közül egy másfél évig tartott. De a barátnőmmel azért más: vele nem tudnám (most még?!) elképzelni érzelmek nélkül. Mindezeket megosztottam vele is. Mondta, reméli, dob egy kicsit a „dolgon” az, hogy most megbeszéltük az összes (lelki) problémás témát, és – úgy tűnik – megoldottuk őket. Abban maradtunk végül is, hogy gyakorítjuk együttléteink számát, s ha ekkor sem klappol minden, akkor felkeresek egy szakorvost, hogy kiderüljön, testi ok húzódik-e meg a háttérben. Ha ez sem vezet eredményre, akkor párkapcsolati tanácsadásra megyünk. Igen, most gondolom sokatok – akik eddig végigkísérték a blogomat – csodálkozik és tán hitetlenkedik is, hiszen sokan a kapcsolatunk végét jósoltátok. Remélem, sikerül elkerülni… Amiről viszont nem tud a barátnőm, hogy mostanában mindenképpen felkeresek egy szakorvost, hogy idejekorán megtudjam, van-e baj velem.
